2017. augusztus 30., szerda

Chicago

Műfaj: novella
Zsáner: krimi
Figyelmeztetés: hullák és szenvedés részletes és gyönyörűen megfogalmazott leírása
Korhatár: 14+
Megjegyzés: 6000+ szó lett és iszonyat büszke vagyok rá. Amúgy az alapötlet (és az első kb. 2000 szó) egy a rókatestvéreimmel készített közös feladat része, amit lehet, hogy később itt is olvashattok, ha összejön a dolog :3 Addig pedig itt van a saját verzióm, olvassátok, és tényleg nagyon várom a véleményeteket, mert pályázatra megy a novella és félek.
Imádlak titeket <3

Chicagóban sosem esett. Minden percben forrón tűzött a nap, a megkopott, szürke betonon délibábok játszottak, s az ég ragyogó kék volt, ám soha nem esett egy csepp eső sem.
A szomszéd városok már amennyire a jó pár mérföldre lévő apró települések annak számítottak tudósai váltig állították, hogy az éghajlat szerint évente legalább hétszer kellene csapadéknak hullania, de Ruth McLure biztosan tudta, hogy amióta ő itt él, egy csepp eső biza, annyi sem esett.
Most is száraz, forró levegő csapott az arcába és lebbentette meg barna haját, ahogy nyitott tetejű furgonjával végighajtott a főúton. A városka túlfelébe igyekezett, ami annak méretét nézve alig öt percet vett igénybe. Chicago igen apró helység volt, és ezt a nagyzoló nevet is csak első polgármestere, Will Douglas aggatta rá.
Mennyi ideje is volt?
Ruth eltöprengett.
Nem számít.
Hirtelen jobb kanyart vett, a furgon homokot spriccelve ki kerekei közül parkolt le az út szélén. Ruth kikászálódott az autóból és megigazította magán homokszínű ruháját. Ez a viselet nem illett az alkalomhoz, de ő mégiscsak szolgálatban volt bár, lévén ő a városka egyetlen detektívje, ez a szolgálat sosem ért véget. Csatlakozott a lassan szállingózó tömeghez, a kis temető megtelt emberekkel. A verőfény tökéletes ellentétben állt az gyászolók búskomor arcával, a könnycseppet morzsoló kezekkel és részvétet suttogó szavakkal. Ruth a sír körül összegyűltektől pár lépésre megállt, western kalapját szemébe húzva várta a szertartás kezdetét. Bár sajnálta a rokonokat, akik az idős Margareth halálát gyászolták, együttérezni rég nem tudott. Se magával, se másokkal. Csendben állta végig a beszédet, zsebébe süllyesztett kezekkel. Elmormolta az imát a halottért, de az ismerős szavak fájdalmas emlékeket idéztek benne.
- ...Margareth mindannyiunknak szívbéli jó barátja volt…
- James McLure mindannyiunk jó barátja volt – mondta egykor a pap.
Aznap sem esett… kivéve Ruth szaporán pergő könnyeit. Az akkor még fiatal nő hosszan gyászolta férjét, a kín rettentő sok ideig gyötörte, míg meg nem tanulta legyűrni a szenvedést. Most újra erős - nem annyira, mint régen, de James emlékéért tette, amit tett. Azóta is őrködik a város felett, és most is dolga van. A pap hosszú beszédet tartott, az idős Margareth sokat tett a városért és annak lakóiért.
Ruth felszegte a fejét és nyíltan beletekintett a prédikációra figyelő arcokba. Egy apró mosolyt, egy árulkodó fintort keresett, de mindenhol ugyanazt látta: remegő, összepréselt ajkakat és pirosra sírt szemeket.
Mindenki áruló.
Vagy senki?
Nem szabad vaknak lennie, különben elvesztheti a nyomot.
Összerezzent, ahogy valaki hirtelen megérintette a karját.
- Ruth, ne!
A falu fiatal varrónője, Barbara Cooper finoman megszorította Ruth kezét, fejét alig láthatóan megrázta. Ruth tudta, mire gondol: hagyja abba az oktalan kutakodást. De ezt nem kérheti tőle. Olyan biztos volt benne, hogy az öreg Margareth-t meggyilkolták, mint hogy az ő apja itt született, ahogy a nagyapja és annak apja is, és így tovább. Nem, nem vezeti félre a szimata, itt valami bűzlik. Mindenesetre abbahagyta az emberek tanulmányozását, és a koporsóra szegezte a tekintetét. Belekukkanthatott volna a temetés előtt, de nem lett volna miért - tudta, amit tudott. Mindenki lehurrogta, hisz’ nagyon sok idős hal meg úgy, hogy elcsúszik a csempén.
Ő viszont türelmes volt.
Délután beugrott az enyhe túlzással gyorsétteremnek hívott boltocskába. A kék huzatos üléseket kellemetlenül felforrósította a nap, így Ruth gyorsan felhajtotta a kávéját, kitette az asztalra a bő borravalót Phillipnek (ha jól emlékezett, a tulaj és a felesége európai útra gyűjtöttek), majd a dolgára indult. Az őrsön belefogott a papírmunkába: nyitott egy kartont az új ügynek, lekörmölt pár sort, de a szálkás betűkkel írt adatok még neki is siralmasan kevésnek tűntek. Az ablakon kibámulva rágicsálta a tollát, s tűnődött Margareth rokoni szálain. Kinek lenne haszna a halálából?
Örökség? Talán.
Feljegyezte magának, hogy utána kell néznie. Fotói viszont nem voltak a halottról a rokonok soha nem engedték volna oda, ő pedig nem szeret erőszakoskodni.
Kell lennie itt még valaminek – gondolta. A tehetetlenség gyötörte, mert tudta, érezte a csontjaiban, hogy közeledik a baj.  – Valami történni fog. – Ruth vékony cigarettára gyújtott, és kalapját szemére húzva hátradőlt a széken s ebben a helyzetben tökéletes mása volt az egykori James McLure nyomozónak.
Gondolatai elcsendesedtek, ahogy rendezte magában az eseményeket. Nem szokott sok dolog történni a városban, Margareth halála rázta csak fel a napfényben tunnyadó lakókat. Ki akarna itt gyilkosságot elkövetni?
Küllőcsattogás hangzott fel az úton, és Ruth hamarosan meghallotta a torz kiabálást is.
- Mrs. McLure! Hé, Ruth, Ruth!
Itt is van, amire várt.
Komótosan elpakolta a papírkupacokat, s mire végzett, már csapódott is ki az ajtó.
- Ernest! Ha vársz egy pillanatot, megkeresem a kulcsomat, és indulhatunk is! – intett Ruth, a postás döbbenten cövekelt le a küszöbön. – De… hisz még el sem mondtam, miért jöttem!
- Lehet, majd útközben sort kerítünk rá. Most siessünk!
A detektívnő elviharzott Ernest mellett, a férfi sapkáját félretolva megvakarta kopaszodó feje búbját, és utána indult.
Ruth már a furgon kormányánál ült.
- Dobd be hátra a biciklit!
Ernest folyvást csodálkozva engedelmeskedett Ruthnak. Megszokta már a nő nyers, férfias stílusát, de ezt a parancsoló hangnemet még fel kellett dolgoznia.
Beült a kocsiba, Ruth beizzította a motort (a legalább negyven fokban ez nem igényelt túl nagy erőfeszítést).
- Na? – fordult Ruth a megszeppent postáshoz.
- Hogyhogy na? – zavarodott össze Ernest még jobban, Ruth türelmetlenül dobolni kezdett ujjaival a kormányon.
- Hova megyünk?
- Ó, igen – kapott észbe a férfi. – A tóhoz!
Füstfelhőt hagyva maguk után hagyták el az őrsöt. Szemükbe sütött a nap, kalapjuk épp csak egy kicsit enyhített a bántó fényen, de Ruth biztos kézzel hajtott végig a városból kivezető úton.
- Mondd el, mi történt! – sürgette a postást, és szippantott egyet a cigarettájából.
- Hihetetlen, kedves Ruth, tényleg – pillantott oldalra Ernest, belekezdve mondókájába. – Ma reggel Earl és Bill egy csónakkal kieveztek a tó északi felébe, hogy halásszanak. Délben partra húzták a fogást, ebédeltek nem gyújtottak tüzet, az asszonyuk csomagolt nekik ebédet , majd pár órával később ismét visszamentek, de ezúttal a tó másik felébe, mert délután oda süt jobban a nap.
Ruth halk, beletörődött sóhajtással fújta ki a cigarettafüstöt és hallgatta a szóáradatot.
- Egy órája halászhattak már, mikor a hálók hirtelen megfeszültek. Nem fogod elhinni, tényleg nem fogod… – tördelte Ernest a kezét -, egy holttestet találtak a tóban!
Ruth számított valami ilyesmire, így a szeme se rebbent, de magában aggódva gondolta végig, a 84 lakosból vajon kit vesztettek el. Egy hete még 85-en voltak...
- Ki az? – nyögte ki gyorsan, hangjának rekedtes tónusa leplezte a benne bújkáló aggodalmat.
- Nem tudjuk – könyökölt a kocsi ajtajára Ernest. – Még soha nem láttuk a közelben.
- Istenem – sóhajtott Ruth. – Miért pont itt?
- Engem ne kérdezz, drágám – vont vállat Ernest. – Pokoli egy világban élünk, az az igazság. Sok-sok évig béke és nyugalom, aztán egyszer csak valaki hullát talál a tóban, most mondd meg, Ruth... – Ernest gondolatai elkalandoztak, Ruth pedig magában hozzátette Margareth távozását is. Még mindig ott motoszkált a fejében a nő hirtelen halála; egészséges és erős volt, és ez kizárta az elgyengülést. Most megnézi magának ezt az ismeretlent, hátha összefüggésbe tudja hozni Margareth-szel.
Pár perc múlva odaértek a tó déli partjára, ahol Bill és Earl már partra húzták a csónakokat.
Ruth a csomagtartóból előszedte a hullazsákot és a felszerelését – egyedüli nyomozó lévén a helyszínelés rá maradt.
- Ruth! Végre itt vagy! – rohant elé Earl. A férfi valahol a negyvenes évei elején járt, pocakos alakja messzire kitűnt a magas és cingár Bill mellett. Testvérek voltak, de senki nem gondolta volna róluk. Earl kerek arcú, szalmaszín hajú férfi volt, míg Billt szögletes arccal és sötétbarna hajjal áldotta meg az ég. – Szörnyű, Ruth, egyszerűen hihetetlen. A mi kis városkánkban... – itt elapadt a készülő szóáradat, ahogy halász kifogyott a szuszból.
Zsebkendőjével gyorsan megtörölte kivörösödött arcát.
- Mindent kiderítek, Earl, nyugodj meg – paskolta meg Ruth az érzékeny lelkű férfi vállát, és elsurranva mellette a holttest mellé guggolt. Mögötte Bill fintorogva pillantott le a visszataszító maradványokra.
- Tudod, ki ő?
Ruth megrázta a fejét.
- Még csak nem is ismerős.
A halott arca fehér és undorítóan püffedt volt, jó ideje ázhatott már a tóban. Barna, göndör haja és szeplős orra egykor még aranyos is lehetett, de a tó vize megtette a hatását. A huszonéves – körülbelül annyi lehetett – fiú látványa tényleg borzasztó volt. Ruth nedves zsebkendőt tartva az orra elé közelebbről is megvizsgálta a testet, ám azon semmilyen sérülés vagy jel nem volt, ami gyilkosságra utalhatott volna.
- Ezt nem értem – egyenesedett ki Ruth. – Idejött egy vadidegen helyre fürödni, és itt ébredt rá, hogy nem tud úszni?
Bill borostás arcára halvány mosoly kúszott.
- Nem hinném. Egyébként sem autót, sem mást nem találtunk, amivel jöhetett volna.
- Áh... Nem tetszik ez nekem – motyogta a detektívnő az orra alatt, majd felállva kirázta lábából a zsibbadást, s végigpillantott a tájon. A tó vizén megcsillantak a késő délutáni nap sugarai, valahonnan halk madárdal kúszott a fülükbe. A ringatózó fű és lágyan hullámzó víz békés képet alkottak, de a kisváros felett ott lebegett a halál kardja, a levegő vibrált a feszültségtől.
- Szükségem lenne egy boncnokra – szólt Ruth, megtörve a csendet. –, egyedül nem jutok ezzel itt semmire. – Újabb füstfelhő burkolta be az arcát egy pillanatra, aztán Ruth kimondta, amit soha, egyetlen ügy kapcsán sem akart:  – Át tudnátok menni a szomszéd városba Slade-ért?
Bill elhúzta a száját, a szórakozott és felsőbbrendű Slade Bloodot senki nem kedvelte a kisvárosban. A férfi újra meg újra éreztette a lakókkal, hogy milyen kevesen vannak, és hogy még annál is kevesebbet érnek. Akkor még Ruth volt az, aki visszaszólt, megvédte barátait, és James az, aki a munka miatt Slade minden szurkálódását elviselte.
Most Ruthon volt a sor, hogy a türelem szobrát játssza.
Szippantott egyet a lassan fogyó cigarettaszálból, majd Billre pillantott.
- Küldd haza a többieket.
A halász bólintott és várta a folytatást. Ruth tétovázott, tekintete a távolba révedt, bal keze görcsösen gyűrögette szolgálati ruhájának szegélyét.
Pár feszült másodperc múlva felocsúdott, és határozottan fordult Bill felé.
- Itt tudnál maradni? Segítened kellene majd feltenni ezt a jómadarat a platóra.
Bill nem rajongott az ötletért, de bólintott. A tó partján messzebb sétálva egyedül hagyta a detektívnőt, s ahogy sétált, csizmája alól kis porfellegek lebbentek fel.
Ruth még egyszer végigfuttatta tekintetét a holttesten. Sehol egy seb, zúzódás, az égadta világon semmi. Ujjlenyomat mintát vett a DNS vizsgálatot számba sem vette, nem telt a városnak a drága műszerekre , lefotózta a halott arcát, és gyorsan összepakolta a holmiját.
Intett Billnek, és miután a hullazsákba fektették a fiút, elindultak vissza a városba. A Nap lassan a horizontot súrolta, az ég alján bíbor csíkok ömlöttek szét, mintha valaki kiborított volna egy vödör festéket. Jobbjukon a sík vidék távolinak és végtelennek tűnt, bal oldalon, messze a várostól széles kanyon húzódott, sziklafalai a Nap narancsszín fényében ragyogtak.
Gyönyörű – gondolta Ruth. Egy pillanatra elfeledkezett a gondjairól, csak a város mellettük elsuhanó táblája emlékeztette, hogy dolga van. Elsőként a rendőrség mellett álló hullaházba tért be, aztán az őrsön megírt egy újabb aktát, és feltöltötte a halott fiú képét a szerverre. A gyorsétteremből hozatott menüt ette vacsorára, míg megvárta, hogy a lassú rendszer lefuttassa a keresést.
NINCS TALÁLAT – dobta ki a gép, Ruth idegesen szorította össze a száját. Az esti sötétségben már kénytelen volt lámpát nyújtani, apró alakja mögött nyúlánk árnyék úszott a falon, ahogy fel-alá loholt a szobában.
Hol van Slade? Azt üzentem, azonnal jöjjön!
Biztos volt benne, hogy a férfi „Nem sürgős” címszóval nyugodtan ledőlt aludni, és nem zavarja, hogy megvárakoztatja őket.
Ha holnap megérkezik, kitekerem a nyakát – fújt Ruth, és megelégelve a várakozást lekapcsolta a villanyt az irodában, és kulcsra zárva az ajtót hazafelé indult.
Aznap este James-ről álmodott.

Másnap korán riasztották, így kómásan, félregombolt blúzban ült Cooperék nappalijában, bal vállával a zokogó Barbarát támogatva. A nő kezében gyűrött levélpapírt szorongatott, könnyei eláztatták Ruth fehér felsőjét.
- Nem értem, Ruth... Nem értem! – Csak ennyit motyogott el néha csukladozva, fia, Matthew komoran ült a fotelban. Felhúzott lábát átkarolta, s amikor Ruth nem figyelt, előre-hátra ringatta magát. Fekete tincsei az arcába hullottak, arca sápadt volt; a kétségbeesés sötét felhői burkolták be csonka a családot.
Ruth gyengéden lefejtette Barbara ujjait a papírról, és térdén kihajtogatva újra szemügyre vette.

Megérte?

Ő sem értette az üzenetet, az egyetlen, amit kezdhetett vele, az egy ujjlenyomat-vizsgálat lett volna... Ha olyan állapotban lett volna levél. Ismeretlen, kusza betűk sorakoztak a vékony papíron, ami teljesen összegyűrődött a kétségbeesetten síró anya kezében.
- A fiam... Ruth, elvitték a fiam!
Ruth átkarolta a nőt és halkan csitította. Barátnőjének két tizenhét éves fia volt a mindene, belebetegedne az elvesztésükbe.
- Megtalálom, Barb! Hidd el, nem akkora a baj, mint...
- Mi van, ha már nem is él? – tört ki hisztériában Barbara, elengedve Rutht. – Aztán majd Mattet is elviszik, és akkor nem lesz senkim...
A fiú felpattant és karjaiba zárta a törékeny nőt.
- Nem megyek sehova, anya!
Barbara hüppögve szorította magához fiát.
Ruth úgy döntött, ideje a tettek mezejére lépnie.
- Matthew! – súgta a fiúnak. – Segítesz nekem?
A fiú bólintott, segített leülni anyjának a kanapéra, és Ruth-szal a nyomában felbattyogott az emeletre, egyenesen ikertestvére szobájába. Odabent minden szanaszét hevert, a függönyöket leszaggatták, az ablakpárkányt alvadt vér borította. A detektívnő gondolatban megállapította a tárgyak eredeti helyét ha nem tudott valamit, Matthew kisegítette , és megpróbálta összerakni a történéseket. Az világos volt, hogy a fiú védekezett, de ki sebesült meg? A támadó vagy Raymond?
Az ágytól a támadó háttal a szemközti falhoz zuhant, ahol feldöntötték a szekrényt, összetörve a rajta álló kislámpát. A szoba közepén dulakodtak, a támadó felülkerekedett, és onnantól a nyomok összefolytak. A fiút szemmel láthatóan az ablakon ráncigálták keresztül, de a porban lehetetlen volt lábnyomokat vagy bármi hasonlót találni.
Ruth gondolataiba merülve állt a szoba közepén, s közben odakint beborult az ég.
Matthew félve közelebb lépett.
- Ruth...
A detektívnő nem reagált, így a fiú félénken megbökte a karját.
Ruth összerezzent.
- Igen?
Odakint felzúgott a szél, a nyitva hagyott bejárati ajtó hangosan csapódott be. Lentről Barbara halk sikolya hallatszott fel.
- Ugye... Ugye tényleg meg tudja találni Ray-t?
Ruth szomorú mosollyal pillantott a fiú reménykedő arcába.
- Persze. – Megsimította a vállát. – Mindent meg fogok tenni.
Mire Ruth végzett Cooperéknél, a várost elnyelte egy sötétszürke, alaktalan massza. Beborította az eget, sötétbe vonta az utcákat, s a szél úgy száguldott végig a házakon, hogy azoknak beleremegett minden téglája. Ruth döbbenten meredt a kibontakozó katasztrófafilm-jelenetre, kalapját fejéhez szorítva botladozott el az autóig. A szél többször majdnem feldöntötte, süvöltésébe a város lakóinak szitkozódása vegyült. Frissen mosott ruhákat ragadott el a fergeteg, egy újságpapír csapódott a furgon szélvédőjének. Ruth karja libabőrözött a hideg szélrohamoktól. Tekert egyet a kormányon, az autó megbillent egy újabb széllökéstől, és Ruth az őrs felé vette az irányt.
- Istenem! – sóhajtott. – Miért pont itt?
Évtizedek óta ez a szélvihar volt az első komolyabb változás az időjárásban, ám úgy tűnt, ez a roham most végleg el akarja söpörni a kisvárost. Ruth elhajtott a gyorsvendéglő mellett, ahol Philipp Ernest segítségével próbálta a csapkodó ponyvát összehajtani, mielőtt a szél letépi a helyéről. Ruth keze megrándult a kormányon, ahogy szeme telement homokkal. Lassított, fél kézzel kísérelve meg az úton tartani a furgont, miközben sűrűn pislogva próbált megszabadulni a szúró szemcséktől.
Még mindig nem bírta rendesen nyitva tartani a szemét, ahogy befarolt a rendőrség elé. Kikecmergett a kocsiból, egy újabb szélroham majdnem magával rántotta.
- Persze, hogy ennek is most kellett jönnie! – morogta Ruth, ahogy kalapját fejéhez szorítva az ajtó felé araszolt.
- Hé, Ruth!
Ruth felnézett, az ajtóban Slade Blood nyulánk alakja állt. A férfi elésietett, s átkarolva a nyomozónő vállát betámogatta az épületbe. Ahogy becsukta az ajtót, a dühöngő időjárás süvítése halkult, ám annál jobban hallatszott a meggyötört ház recsegése.
Ruth biccentett a boncnoknak, s hajából kirázta a belekerült homokot.
- Pokoli idő van – bökött hegyes állával az ablak felé. Slade biccentett. – Kösz, hogy eljöttél. Bár – emelte fel az ujját Ruth – nem sietted el, mit ne mondjak. Történt azóta egy s más.
Bevezette a boncmestert az irodájába, leült az asztal mellé, arcát egy pillanatra a tenyerébe temette, s hangosan sóhajtott.
- Mennyit tudsz? – fordult a szobában tébláboló Slade felé, kibomlott haját hátrasimítva homlokából. Arca az elmúlt napok nehézségeit tükrözte.
- Margareth és a tavi hulla megvan.
Ruth bólintott.
- Apropó – folytatta hirtelen észbe kapva Slade. – Jártam Margareth házában, még a vihar előtt.
- Beengedtek? – csodálkozott Ruth.
- Egy kis tisztelettel sok mindent el lehet érni, Ruth – somolygott Slade. – Kipróbálhatnád egyszer.
- Én tisztelem a városlakókat! – csattant fel Ruth.
- Nekem nem… – kezdte Slade, de Ruth félbeszakította.
- Oké-oké! – emelte fel kezét védekezőn. – Most nem szabad vitatkozni. – Mit derítettél ki?
Slade az asztalnál álló másik székhez lépett.
- Szabad?
Ruth bólintott.
- Szóval. – Slade az asztalra könyökölt, ujjait összetámasztva álla alatt. Ruth sokszor látta a férfit ebben a testhelyzetben, ahogy James-szel elmélyülten fejtegettek valamit. – Semmi nem utalna arra, hogy Margareth nem természetes halált halt, de…
Mindig ott van az a kis ‘de’ – gondolta Ruth, beigazolódni látva gyanúját.
- ...de találtam pár érdekes dolgot. Már elraktam a bizonyítékok közé a papírt, de kopíroztam egy lábnyomot a házában, ami nem Margareth-é.
Ruth kíváncsian várta a folytatást.
- Azt mondanám, hogy egy körülbelül 190 centi magas, nagyjából 80-90 kiló közötti férfihoz tartozik.
A detektívnő megkönnyebbült. Még Bill sem lehetett ilyen magas, pedig jóval kitűnt a többiek mellett. Így egyik városlakót sem kell gyilkossággal vádolni. Ruth mind a 85 lakót ismerte, az időseket, azt a pár gyereket, akik néha az utcákon lézengtek Hányan voltak? Talán húszan –, a kortársait, és senkire nem illet a Slade által felfestett kép.
Ruth az asztalra könyökölve állát tenyerébe támasztotta.
- Ennyiből nem tudjuk meg, ki volt.
Slade bólintott.
- Nincs a lakók között, igaz?
- Nem, nem ismerek olyat, akire illene a leírás. – Sóhajtott. – Akkor ezen a szálon nem tudunk meg többet.
Elővette a dossziét, amiben az ügy részleteit leírta, és nyitva egy új bekezdést rögzítette a gyanúsított adatait. Még mindig gyászosan kevés volt.
- A holttestet láttad már?
- Nem – állt fel Slade. – Megyek is.
Az ajtóhoz sétált, lenyomta a kilincset, de még visszafordult, vékony termetének sziluettet rajzolt a kintről érkező fény.
- Addig te...?
- Ma reggel történt valami, amit át kell vizsgálnom.
A férfi kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Majd ha visszajöttél, elmondom – zárta le a beszélgetést Ruth.

Két nap múlva nagyjából ugyanott álltak: sehol. Ruth beavatta Slade-et a Cooper családot ért tragédiába, a boncnok pedig mindent elmondott a tóban talált holttestről. 25 éves, ereje teljében lévő fiú volt vagy férfi, Ruth számára tökéletesen mindegy volt , de kilétére nem tudtak rájönni. Már négy napja lehetett a tóban, mielőtt Ernest és Bill megtalálták volna. Szörnyű állapotban volt, de Slade annyit ki tudott okoskodni, hogy a fiút vízbe fojtották. Látva az áldozat magas termetét Ruth csak egyvalamire tudott gondolni.
- Ő volt. A férfi, aki Margareth házában járt – mondta aznap Slade-nek, ahogy visszafelé hajtottak a városba. Sokadszorra járták végig ezt az utat, Chicago két kilométeres körzetében minden buckát és bokrost átfésültek (bár a száraz, tüskés kórók és karcsú kaktuszok között aligha bújhatott el a gyilkos Raymonddal vagy nélküle). Bár Slade más véleményen volt, Ruth magában már összekötötte Margareth, Raymond és az ismeretlen holttest esetét. Raymond egy életerős, 17 éves vagány volt, így elrablójának (Isten ne adja, gyilkosának) magasnak vagy testesnek kellett lennie. Ez pedig passzolt a többi esethez.
A dolgukat megnehezítette, hogy a szélvihar kitartóan tombolt, kisebb-nagyobb szünetekkel. Egy napja éjszakára elcsitult, nyugodt alvást és reggelt biztosítva a városlakóknak, de előző éjjel Ruth alig aludt tőle. Most is fáradtan könyökölt a kocsi ablakának párkányán, kalapját másik kezével tartva a fején. Épp egy kicsit csendesebb volt az idő. A felkavarodott por megült a száraz fűcsomókon, a levegő is úgy-ahogy tiszta volt, Ruth elláthatott a szurdokig is.
Mindig is furcsának tartotta a környék természeti képét. Homokos puszta mindenhol, amin a megsárgult füvön és satnya kaktuszokon kívül nem terem meg semmi, s ezt a város egyik oldaláról hatalmas sziklamonstrumok határolják, máshol pedig, az éghajlattal és a sosem hulló csapadékkal mit sem törődve, ott fénylik a tó.
Sosem jöttek rá, hogyan alakult ki ez a különös táj.
A városba érve megálltak a község egyetlen hotele előtt. Douglas polgármesternek biztosan nagy tervei voltak anno, amikor építtette, ám a szálláshelyet csak az egerek, illetve most Slade használta bár arcán a lehető legfinnyásabb fintorral tekintett az elhagyatott épületre.
- Legalább van hol aludnod, legyél hálás – mondta neki mindig Ruth, mikor tanúja lett a grimasznak.
- Legyél hálás, hogy itt vagyok – vágott vissza Slade hátra sem nézve, és bevágta az ajtót maga mögött. Minden alkalommal eljátszották ezt a beszélgetést.
Ruth beült a volánhoz és a kesztyűtartó tetejéről a kormányra fektette a kis fekete-fehér térképet. Piros x-ek és pontozott vonalak tarkították a papírt, azokat a területeket jelölve, ahol a kétszemélyes expedíció nem járt sikerrel.  Ruth újabb keresztet rajzolt a térképre, majd összehajtva azt beindította az autót és visszakanyarodott az útra. Alig várta, hogy alhasson egy kicsit, de előtte kötelessége volt tájékoztatni barátnőjét.
Ahogy áthajtott a városon ismét feltámadt a szél, a Napot elhomályosították a kavargó homokszemek, a táj újra zúgó örvénnyé változott.
A furgon kavicsot köpve parkolt le a Cooper család kocsifelhajtóján. Kis terasz húzódott a faház előtt, fehér, akárcsak a cserepek a tetőn. Barbara nem volt kint. Ruth két gyors koppantás után belökte a szúnyoghálós ajtót, levette szolgálati bakancsát és a nappaliba sétált.
- Barb...?
A nő a kanapé sarkában kuporgott felhúzott lábbal, kezében tűt és egy félig befejezett hímzést tartott, ám nem nézett a kézimunkára.
Ruth leült mellé.
- Megtaláltátok? – kérdezte Barbara, rá sem pillantva a nyomozónőre.
- Nem… sajnálom.
Hallgattak, aztán Ruth hirtelen ötlettől vezérelve előhúzta a telefonját.
- De nézd – mutatta a képet Barbarának. – Earl és Bill tegnap egy holttestet találtak a tóban. Slade átjött, hogy beazonosítsa, szerencsére nem közülünk való.
- Akkor is meghalt egy ember – szólt keserűen Barb, ahogy elvette a telefont. Aztán minden szín kiszaladt az arcából, remegő kezéből kihullott a készülék, hangosan koppanva a padlón. – Ez nem lehet… – nyögte. – Nem, nem, nem, Thomas! Nem! – felpattant, szinte sikítva a szavakat. – Nem halhatott meg…
Aztán térdre hullott és keserves zokogásban tört ki, a vihar pedig hatalmas széllökéssel remegtette meg a házat. Hátborzongató jelenet volt, Ruth teljesen lefagyott. Nem ezt akarta elérni azzal, hogy megmutatta a fényképet, csak el akarta terelni Barbara figyelmét a fiáról.
Ostoba, ostoba Ruth!
Leguggolt a nő mellé. Most nincs idő finomkodni.
- Barbara! – szólította fel rideg hangon. Megszorította a vállát, elérve, hogy a nő felpillantson rá. – Ki az a Thomas?

Fél óra múlva Ruth egyedül hagyta Barbarát, meghagyva neki, hogy zárkózzon be.  A két szomszéd ház üresen állt, s így senki nem siethetett a segítségére, ha baj lesz. Ruth félt őrizet nélkül hagyni a nőt, de be kellett számolnia Slade-nek. Leparkolt a hullaház előtt, ami valaha egy kisbolt volt, de ablakait most fekete függöny fedte, ajtaján pedig kopottas Belépni Tilos! tábla himbálózott a szélben. Ruth elvergődött a bejáratig és belépve elordította magát. Lelkét hatalmas súllyal nyomták az új információk, az ügy új fordulatot vett.
- Slade!
A házban a kinti időhöz képest lehetetlenül hideg volt, és a detektívnő orrát csípte a vegyszerszag.
- Slade!
A férfit Thomas holtteste mellett találta meg. Egykor hátrazselézett haja a homlokába lógott, ahogy valamit vizsgált a test fölé hajolva, elegáns ruhájára fehér laborköpenyt vett, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Ruth lehuppant egy székre és a falnak dőlve megvárta, amíg a másik hajlandó észrevenni a jelenlétét.
- Történt valami? – kérdezte a férfi hidegvérrel, ahogy dolgát befejezve az asztalnak dőlt.
Ruth reszketeg sóhajtással kezdett bele.
- Van egy gyanúsítottunk.
Slade felvonta a szemöldökét, erősebbé téve arrogáns arcvonásait.
- Nocsak. – Megdörzsölte borostás állát. – Folytasd.
- Elmentem Barbara Cooperhez, felismerte az áldozatot. Jegyzetelnél?
Slade megadóan vette el a kis füzetet Ruth kezéből.
- Thomas Rowan, 25 éves, Barbara (volt Rowan, most Cooper) és Jack Rowan fia.
- Várjunk, várjunk! – horkant fel Slade. – Barbara fia?
Ruth bólintott.
- Amikor Barbara 17 éves volt, találkozott Jack Rowannel, avagy Lord Rowannel, ahogy az utca bűnözői hívták. Rowan a drogbandák feje volt, de mikor összeházasodtak Barbarával, úgymond visszavonult – mesélt Ruth, tekintetét a légypapírral teletűzdelt plafonon nyugtatva.
- Képzelem – fintorgott Slade. – Rossz pénz nem vész el. Mikor váltak el? – találta ki a történet folytatását a boncnok.
Ruth halványan elmosolyodott, azzal a karakteres, sunyi mosolyával, amit általában Jamesnek tartogatott. Amint észrevette magát, arca ismét komorrá vált.
- Született egy fiuk, Thomas Rowan. Mikor két éves volt, a válás alatt bántalmazás miatt elvették mindkettőjüktől.
Slade sóhajtott.
- Barbara biztosan a teljes igazságot mondta? – Elfordult és letakarta Thomas holttestét.
Ruth ismét a plafont bámulta.
- Igen.
- Gondolom utána Barbara másnál keresett vigaszt – folytatta a következtetést Slade gúnyos hangon, de ezúttal alaposan mellé fogott.
- Fene az átkozott arroganciádba, Blood! – csattant fel Ruth. – Barbarának négy évébe telt felépülni és új életet kezdeni, nem “keresett vigaszt” senkinél! Tudom, hogy szerinted minden nő egy lubnyi, de nagyon ajánlom, hogy fogd vissza magad, ha Barbaráról beszélsz!
Ruth nem tudta, mikor állt fel, de arra tért magához, hogy Slade szorosan markolja a csuklóját, alig öt centire az arcától. Kirántotta a kezét a férfiéből, kikapta a kezéből a füzetet, és az ajtóhoz trappolt.
- Befejezem a jelentést, a többit majd abból megtudod.
A hideg kilincs csípte a kezét, ahogy várt egy pillanatot. Hallotta, ahogy mögötte Slade levegőt vesz, szóra nyitja a száját, ám végül akármit is akart, kimondatlan maradt. Ruth sóhajtva hajtotta be maga mögött az ajtót.
Kint a szél utolsó erejével döngette a spalettákat, de a homokvihar magja már a szirteken túl tombolt. Talán végleg elment. A délutáni ég kitisztult, a napsugarak felforrósították a rendőrség asztalán hagyott fekete aktákat.
Ruth kapkodva, türelmetlenül vezette be az új információkat az ügyről, sokkal több gondolat motoszkált a fejében, mint amit le tudott volna jegyezni.
Biztosan Jack Rowan hagyta az üzenetet Barbarának. Megérte? Számon kéri, amiért válást kezdeményezett. De Thomast mindkettőjüktől elvették, ezek szerint egyértelműen csak birtokolni akarja Barbarát.
Tudjuk, hogy ő ölte meg Barbara második férjét, Leonard Coopert, de vajon megtenné-e ezt a saját fiával?
Ruth megrázta a fejét, hogy kicsit magához térjen.
Ezt még nem lehet kijelenteni… Jacket börtönbe zárták Leonard meggyilkolása miatt, utána kell nézni, megszökött-e. Az lesz a bizonyíték.
Félretolva az aktát bekapcsolta a számítógépet, és írt egy két soros e-mailt a város rendőrségének, ahol Jack Rowant fogva tartották, aztán folytatta a jegyzetelést.
Kár, hogy nem találtuk meg Thomast hamarabb, így lehetetlen ujjlenyomatot szerezni róla.
Ruth keze megállt a papír felett.
Margareth. Barbara csak neki mondta el az előéletét, Jack pedig megölte. Miért? Talán bosszúból. De az is lehet, hogy Margareth fedezte Barbarát… Áhh, túl sok a bizonyítatlan elmélet!
Becsapta az aktát és a többi tetejére hajította. Egy pillanatra kibámult az ablakon, végigfuttatva fáradt pillantását a leharcolt város látképén. A kis főteret homok, száraz ágak és szemét borította, megemlékezve az elmúlt napok ördögi időjárásáról, az újságos bódéjáról lesodorta a cserepeket szél.
- Istenem… miért pont itt? – sóhajtott a detektívnő, ahogy szivarra gyújtott. Óvatosan fektette vissza James szivartárcáját a fiók aljára, ám szeme megakadt valamin. Egy barna bőrbe kötött fotóalbumot húzott elő, döbbenten lapozva fel találomra a kis könyvet. A fénykép egy házat örökített meg magas, méregzöld fenyők előtt. A faház előtt apró terasz terpeszkedett, ahol… ahol ő és James álltak kéz a kézben, a szőke férfi pedig mosolygott, de olyan szépen, hogy a Ruthnak majd’ meghasadt a szíve.
Pontosan tudta, mikor készült a kép...
Tovább lapozott, a következő fényképen James egy másik férfival összekapaszkodva pózolt, az pedig nem volt más, mint Slade Blood. Ruthnak minden eszébe jutott. A nyár, mikor Jamesszel és Slade-del Kanadába utaztak. Akkor még minden rendben volt közöttük, James és ő lassan egy hónapja voltak házasok, és Slade sem volt egy tapló. Na jó, ez nem teljesen igaz, a férfi egészen mesteri módon tudott csipkelődni. Viszont ez önmagában még nem jelentett problémát. Hárman egyetem óta barátok voltak, s akkor romlott el minden, amikor Slade felrúgta ezt a barátságot.
Egyik délután James elugrott egy találkozóra a helyiekkel, Ruth és Slade pedig egyedül maradtak a faházban. A detektívnő még mindig emlékezett az illatokra, hangokra, amik azon a délutánon körbevették. Kint ült a teraszon, madárdal töltötte meg a napsütötte tájat, az ablakban nyíló virágokon méhek döngicséltek. Slade, kezében egy pohár itallal lépett ki az ajtón, Ruth rámosolygott. A boncnok pedig - ki tudja, milyen hirtelen ötlettől vezérelve - elkapta Ruth csípőjét és megcsókolta.
Ruth fejében még ott csengett a hangja a pofonnak, amit a férfinak lekevert.
Még aznap este elmesélte Jamesnek, mi történt, azonban sosem beszélték meg hárman a problémát. Hidegen és elutasítóan bántak Slade-del, a férfi pedig kérdés nélkül hazautazott.
Ruth elmerengett, vajon mennyi minden alakulhatott volna jobban, ha aznap leülnek és beszélnek Slade-del. Talán újra… nem, barátok már sosem lennének, de talán ellenségek sem. De mivel sosem nyitottak Slade felé a köztük lévő szakadék egyre csak mélyült, James halálával pedig a remény legutolsó sugara is kihunyt.
Hamu hullott a fehér lapra, Ruth felocsúdva lesöpörte és lapozott egyet a fotóalbumban. Egy kép az esküvőjükről, egy Jamesről, ahogy a Chicagói rendőrség előtt átveszi a kinevezését, aztán egy újabb fénykép kettejükről. Fájt a sok boldog emlék, a detektívnő már értette, miért vette annyira régen a kezébe ezeket a képeket. Becsukta és visszatette az albumot a fiók aljára, aztán visszatért a munkához.

Másnap Ruth megkapta a választ az üzenetére. A rendőrség megerősítette, hogy Jack valóban eltűnt, aztán megkérdezték, szüksége van e Chicagónak erősítésre. Ruth visszaírt, hogy megoldják, Jacket pedig visszaviszik a börtönbe. Ezután elküldte a körözvényt a szomszéd városokba, s az utcákon végighajtva beadta a nyomtatványokat a lakosok postaládájába. Eszébe sem volt kitűzködni őket, Jacknek nem feltétlen kell az orrára kötni, hogy rájöttek: ő áll a gyilkosságok mögött. A várost viszont figyelmeztetni kellett, neki pedig volt egy terve.
Ruth utoljára a Cooper házhoz ment. Az előző napokat uraló homály után hunyorgott az erős reggeli fényben, de arcának jólesett a Nap melege.
Barbara csak a negyedik kopogtatásra nyitott ajtót, arcán a párna lenyomata elárulta, hogy még aludt. Ruth nem lepődött meg, csak örült, hogy épségben találta a nőt. Megvolt az esély rá, hogy Jack visszajön Matthewért is, vagy netalántán egyenesen Barbarát akarja elrabolni.
- Jó reggelt, Barb! – Ruth megsimította a nő vállát, ahogy az minden erejéből próbált mosolyogni. – Nézd, hoztam neked valamit.
Ruth egy műanyag dobozt rakott le a konyhaasztalra, s ahogy felnyitotta a tetejét, ínycsiklandó illatok csapták meg az orrukat.
Barbara fásultan, minden érdeklődés nélkül pillantott az ételre.
- Mi ez?
- Sült hal, Billék küldik. A vihar miatt rengeteg halat fogtak, és mindenkinek küldenek egy kicsit. Tudod, két napja meg kellett volna érkeznie a kisbolt utánpótlásának, de elakadtak valahol a kamionnal.
Barbara bólintott.
- Add át nekik, hogy köszönöm.
Azzal megfordult és visszacsoszogott a nappaliba.
Ruth sóhajtott.
- Barb! Most nagyon fontos dologra kell hogy megkérjelek. – Elkapta a nő vállát és maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.
Nem akart belelátni azokba a kisírt, gyászt és megbánást sugárzó lélektükrökbe.
- Hallgass meg, Barb. Keresned, illetve keresnünk kell valamit, amivel magunkra vonhatjuk Jack figyelmét. Hé, figyelsz te rám? – Barbara szája megrándult Jack neve hallatán és elfordította a fejét, mire Ruth megrázta vállát. – Barbara Cooper, ez most nagyon fontos. Ha vissza akarod kapni a fiad, segítened kell.
A nő tekintete mintha kicsit kitisztult volna.
- Megtaláltad Ray-t?
- Nem, Barb, de ha segítesz, együtt megtaláljuk.
Barbara kisöpörte az arcába hullott sötét tincseket, szemében elszánt szikra villant.
- Mit kell tennem?
Ruth ennél elcsépeltebb mondatot el sem tudott volna képzelni ebben a szituációban, de azért elismételte, mit kell tenniük.
- Fel kell hívnunk valamivel Jack figyelmét. Elő kell csalnunk a rejtekéről. Esetleg felajánlhatnánk egy cserét, aztán kiszabadíthatnánk Raymondot. Jack egyedül van, velem viszont itt van Slade, vagy bárki a városból. Szóval gondolkodj. Mivel tudnánk jelezni neki?
Barbara nem válaszolt, csak sarkon fordult és kutakodni kezdett a nappaliban. Zsebkendők és párnák hevertek a padlón, a nő félrerúgta a televízió távirányítóját is, ahogy átvágott a rendetlenségen. Hirtelen lehajolt és felkapott egy papírt, s visszabotorkálva a nyomozónőhöz annak kezébe nyomta. Az az üzenet volt, amit pár napja mutatott Ruthnak.
- Ezt a küszöbön találtam – vallotta be Barbara. – Talán mi is ugyanott hagyhatnánk neki jelet.
Ruth visszaadta a cetlit Barbnak és megpaskolta a kezét.
- Akkor így csináljuk.

Mikor Ruth elhagyta a Cooper házat, csak úgy peregtek a gondolatai. Megírták az üzenetet és kirakták az ajtó elé, szóval bármelyik pillanatban beindulhatnak az események. Ébernek és felkészültnek kellett lennie.
Mielőtt elindult, beszélt Raymonddal. A fiú csak kuksolt a sötét szobában, a levegőt cigarettafüst töltötte meg, így Ruth kirángatta a fiút és meggyőzte, hogy jöjjön el vele. Nem hozhatta el Barbarát otthonról, bármennyire is biztonságban akarta tudni őt és Matthewt egyaránt, félt, hogy Jack megneszeli, és akkor lőttek a tervnek. Így most csak a második ikerfiú kuporgott a furgon anyósülésén. Védőőrizetbe viszik, amíg rendbe nem jönnek a dolgok a városban. Barbarának már csak annyi a dolga, hogy megcsörgesse a rendőrséget, amint Jack megérkezik.
- Éhes vagy? – kérdezte Ruth Mattre pillantva. – Bill és Earl mindenkinek küldött sült halat reggel.
Ám a fiú csak a fejét rázta.
- Amíg Ray nem ehet belőle, én sem fogok.
- Matthew Cooper, nem gyerekes ez a viselkedés? – csempészett egy kis szigorú élt a hangjába a detektívnő. – Itt az idő, hogy igazán férfi legyél…
- És elbújjak? – csattant fel a fiú, hirtelen Ruth felé fordulva. Ahogy fekete haját hátracsapta a szél, láthatóvá vált a bal fülét díszítő fekete fülbevaló. – Nem segíthetek keresni Ray-t, még most is távol akarnak tartani tőle, így hogy akarja, hogy férfi legyek?
Ruth hallgatott.
- Igazad van.
- Még szép. – Matthew ismét elfordult, az autó mellett elsuhanó tájra meredve.
A rendőrségen Ruth egy belső szobába terelte a fiút, aztán magára hagyta. Szemmel láthatóan nem az ő társaságára volt szüksége.
Egy kamasz fiúnak van egyáltalán szüksége felnőtt társaságra?  – merengett el Ruth.

Nem kellett volna egyedül hagynom – pattogott a gondolat a detektívnő agyában, miután elhagyta a rendőrséget. Aggódott, hogy a fiú esetleg utánajön, veszélybe sodorva magát és a testvérét egyaránt.
Ruth leparkolta a kocsit a Cooper háztól egy utcára, aztán futólépésben indult a helyszínre. Ellenőrizte, hogy a bilincs és a pisztoly a helyükön vannak-e az övén, aztán előkapta a telefonját.
Slade-et tárcsázta.
A férfi az első búgás után felvette, Ruth pedig rázúdította a mondanivalóját.
- Slade! Gyere Barbara házához, én két percen belül ott vagyok! Jack megérkezett, most minden pillanat számít!
Megszakította a hívást és zsebre vágta a készüléket, aztán egy földúton átvágott a házak között. Porfellegek pöffentek elő bakancsa alól, ahogy rohant, s a kopár udvarokon túl már látta a fehér cserepes tetőt, ami mögül pont a szemébe tűzött a késő délutáni nap fénye.
A háta mögé pislantott, aztán végig az utcán, de Slade-nek egyelőre nyomát sem látta. Egy ideig toporgott egy helyben, hátha felbukkan a férfi, de minden másodperccel egyre idegesebb lett.
Nem szabad elkésnünk!
Még egyszer megcsörgette a boncmestert, csak hogy siettesse.
Francba is, nem érünk rá!
Ruth megunva a tétlenséget a lehető legkevesebb zajt csapva futott a házhoz, majd a teraszra lépve előhúzta a szolgálati fegyverét, s benyitott. Gyorsan végigmérte a terepet, az előszoba látszólag semmit sem változott, mióta itt hagyta. Kivéve egyvalamit… Egy pár elnyűtt, műbőr cipőt, ami az ajtó mellett hevert. Ruth hangtalanul a konyha ajtajához osont és bekukkantott. Barbara háttal állt neki, valamit matatott a pulton, az asztalnál pedig egy idegen férfi figyelte a nő minden mozdulatát. Magasságán kívül nem volt rajta semmi feltűnő, szürke pólójában és a börtönben megszokott egyenfrizurával teljesen átlagos járókelőnek tűnhetett volna. Hegyes arccsontja, kék szeme és az orrát pettyező szeplők egész jóképűvé tették, az arckifejezésében viszont mégis volt valami durva, valami agresszív.
Már csak egy valaki hiányzik.
Még egyszer átvizsgálta a helyiséget, míg végül megtalálta, akit keresett. Matthew kiköpött mása egy sarokba állított széken ült, kezét-lábát szorosan gúzsba kötötték.
Istenem… Miért pont itt? – gondolta Ruth sokadszorra, és visszakívánta az unalmas délutánjait. Régen volt alkalma terepre menni, eddig maximum a kitöltendő papírok hegyei jelentették a “terepet”, mert a városban alig történt valami. Így most egyáltalán nem volt biztos benne, hogy sikerrel járhat.
Ruth megrázta a fejét, hogy kikergesse belőle az alkalmatlankodó gondolatokat. Koncentrálnia kell.
Muszáj kihoznia Raymondot, amilyen gyorsan csak lehet.
- Hé, Ruth! – Csattanás hallatszott.
Ruth felszisszent, ahogy meghallotta Slade hangját.
Szerencsétlen, hát nem belerúgott valamibe? – Ruth legszívesebben behúzott volna egyet a férfinak, amiért ennyire kétballábas. Elfelejtette, hogy Slade nem rendőr, sosem jár terepen. Pattanásig feszült idegekkel fordult vissza a konyha felé. Jack eltűnt.
Ó hogy az a jó fene…
Bevárta Slade-et, aki ideges tekintettel, egy kis pisztolyt szorongatva osont az ajtóhoz.
- Itt van?
Ruth csak a konyha felé biccentett, aztán az onnan kivezető másik ajtóra mutatott.
- Próbá…
A detektívnő megkezdett mondata nyögésbe fulladt, ahogy hátulról egy kar fogta át a nyakát, fejének fegyver csöve nyomódott. Slade előreszegezte a pisztolyát.
- Engedje el!
Jack furcsa vicsorra húzta a száját és lépett egyet hátra, maga után rántva Rutht is a konyhába. Most látszott csak igazán, milyen magas volt, ahogy nyomozónő feje a férfi mellkasának préselődött.
- Hazudtál, Barbara! – Jack halk, kenetteljes hangjától Rutht kirázta a hideg. – Azt mondtad, nem szóltál a zsaruknak! Tudod ez mit jelent, igaz?
Barbara, aki eddig a pult sarkába húzódva figyelt, most felsikoltott, és Raymond felé ugrott. Ám Jack gyorsabb volt, egy pillanat alatt a fiú felé fordította fegyverét. Lövés dördült, Barbara a fiára vetette magát, és Ruth egy pillanat múlva ismét érezte a halántékának nyomódó fémet.
Megfagyott a levegő.
Barbara zokogott, ahogy elengedte Raymondot Ruth látta, hogy pólója foltos lett a fiú mellkasán szétterjedő vértől.
- Megmondtam, hogy mit teszek, ha becsapsz, Barb. Tudtad, hogy mennyire nem érdekel a kölyök, mégis megtetted. Csak magadat hibáztathatod.
A nő mintha vissza akart volna vágni, de a sírástól képtelen volt egy szót is kinyögni.
Ruth úgy érezte, betelt a pohár. Nem törődve az életét fenyegető fegyverrel belerúgott Jack lábába, megpróbálva kiszabadulni. A férfi keze szorosabban markolta a nyakát, viszont sikerült úgy fordulnia, hogy szembekerüljön Jackkel. Lábát felfele lendítve beletérdelt a férfi gyomrába és hátravetette magát. Egyszerre sült el két pisztoly, Ruth megtántorodott, Jack kezéből pedig kiesett a fegyver. Slade az övébe csúsztatva a pisztolyt a férfihoz lépett, arrébb rúgta a fegyverét, majd módszeresen hátrarántva Jack kezét letérdeltette.
- Többszörös gyilkosságért, emberrablásért és hivatalos közeggel szembeni erőszakért letartóztatom - súgta önelégülten Jack fülébe, lesve Ruth reakcióját.
A detektívnő csak egyetlen másodpercnyi csodálkozást engedett meg magának, aztán előkapva a bilincset Jack csuklójára kattintotta.

A nyomozói irodát ismét cigarettafüst burkolta be, Ruth arcába húzott kalapban pihent James székében.
Vége.
Annyi feszültség érte az elmúlt napokban, hogy alig tudta elhinni, nem kell éberen figyelnie minden pillanatban, várva hogy a gyilkos nyomára akadjon. Jack újra börtönbe került, ezúttal meghosszabbított priusszal, de ennyi volt csupán elkönyvelhető sikernek. Raymond belehalt a sebesülésébe, Barbarát pedig ha hosszas vita után is elvitték egy rehabilitáló intézetbe. Ruth azon kapta magát, hogy őszintén sajnálja a nőt. Eddig képtelen volt elvonatkoztatni a saját fájdalmáról, s őszintén megdöbbentette a tragédiasorozat, ami Barbarát érte. Egyszerre három fiát vesztette el. Thomast és Raymondot meggyilkolták, Mattet pedig ő maga menekítette el a városból. Új nevet kapott, pénzt a boldoguláshoz, Ruth pedig a lelkére kötötte, hogy jó messzire kerülje el Chicagót.
Halk kopogtatás zökkentette ki sötét gondolataiból, és Slade osont be a szobába, meg sem várva az engedélyt a belépésre.
- Jóságos ég, Ruth, meg lehet itt fulladni! – mordult fel a boncmester, és kitárta az ablakot. A füstön aranyszín napfény tört keresztül, megvilágítva Ruth dühös arcát.
- Slade Blood, nem kértem, hogy nyisd ki az ablakot!
Slade ignorálta a nő felháborodott kiáltását, hátát a falnak vetve pillantott le Ruthra.
- Hogy van a vállad?
Ruth a kötésre pillantott, ahol Jack lövése érte.
- Jobban.
Slade várakozón felvonta a szemöldökét.
-  És?
Ruth beletörődötten sóhajtott, kalapját ismét az arcába húzva.
- Köszönöm, hogy segítettél.
- Szívesen – bólintott Slade. – Nos, ha nincs rám itt szükség, hazamennék.
Ruth nem válaszolt, a férfi sóhajtva ellökte magát a faltól, s a kijárat felé indult. A detektívnő hangja állította meg.
- Várj, Slade!
Ruth lassan feltápászkodott a székből és a boncnokhoz lépett.
- Szent a béke? – pillantott fel a férfira, kezet nyújtva neki.
Slade halványan elmosolyodott, de ebbe a mosolyba szeretet, szomorúság és fájdalom egyszerre keveredett.
- Persze.

Aztán elutasítva a békejobbot a karjába zárta a nőt, majd egy pillanattal később becsapódott utána a rendőrség ajtaja.

2 megjegyzés:

  1. Szép jó reggelt, Babu drágám! <3

    Megneszeltem egy új novellát, így természetesen el kellett olvasnom. Tőled szerintem kevés ilyesmit olvastam, pedig határozottan jól áll ez a stílus. Szépen felvezetted, izgalmas volt, jól kitaláltad és megoldottad, meg egy megfelelő lezárást is kapott. Tetszett a kisvárosi hangulata az egésznek, bár egyébként ahhoz képest elég sokan meghaltak, nem csak a gyilkossági üggyel kapcsolatban.
    Ruth egy szimpatikus nő, sok mindenben emlékeztet más detektívekre, ugyanakkor van benne valami sajátos is, amit nagyon jól eltaláltál. A múltját is szépen felépítetted és pont annyit említetted, hogy még érdekes volt, de nem terelte el a figyelmet a főszálról.
    A bűnügyet is szuperül kidolgoztad, bár sajnálom, hogy Raynek is meg kellett halnia, de hát nem lehet mindennek szép vége, ez még reális is volt.
    Még szívesen olvasnék róla, meg akár Slade-ről is (apropó, tetszenek a nevek).

    Remélem, hozol még hasonlót, ezt is imádtam, jól fekszik a krimi :3
    Love, Lyl <3

    U.I.: az elején, meg közben is az esős/viharos metaforát imádtam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Lylaaa <3
      Nyuu köszönööm :3 Ehe, nos igen, az elhalálozási ráta nálam magasra szokott csúszni krimivel kapcsolatban, upsz. Ezen még dolgoznom kell.
      Na a múlt előhozása miatt aggódtam, de bele kellett írnom hogy megértsétek a kapcsolatát Slade-del, szóval jah. Szuper hogy nem zavaró :3
      *újabb megkönnyebbült sóhaj* Ezzaz.
      Nyuuu a nevek nekem is, olyan jókat lehet találni az éterben. Meg valahogy ezek passzoltak hozzájuk. Fura lenne egy Thomas!Slade vagy egy Ciara!Ruth xD
      Majd igyekszem <3 Spoiler hogy most egy sci-fi-t kezdtem el, ami talán még hosszabb is lesz, mint ez. Előre félek.

      Köszönöm hogy elolvastad és itt vagy <3
      Pussz: Babu

      Törlés