2016. szeptember 6., kedd

Karácsonyi démon

Fandom: niiincs :D
Műfaj: novell... ácska
Zsáner: fantasy
Korhatár: 12+ (csak a tartalmi háttér miatt)
Megjegyzés: Ezt a kis szöszt még a My Demon Kihívásra írtam a WYD-n, amikor a vonaton elkapott a karácsonyi meg a gyászos hangulat egyszerre... Enjoy ^^

A kisváros csendes volt aznap este, a kémények füstje és a fehér, tejszerű köd vastagon beburkolta a házakat, a kandelláberek fénye halványan pislákolt a macskaköves utcák szélén. A hó lassan szállingózott, vékony rétegben megülve a kerítéseken, az egyik ház előtt egy fekete macska a kőfalról elrugaszkodva beugrott a kertbe, és eltűnt a ködfelhőben. 
Emberek nem jártak az utcán, de néhány ablakban, a derengő lámpafény előtt kirajzolódott az árnyékuk, ahogy a szobában jártak-keltek. Ám ha figyeltünk, a párarétegen át kivehetőek voltak a színes fénypontok - a karácsonyfa füzéreinek csillogása. Karácsony este volt.
Egy fekete kabátos férfi sétált a járdán, kezét mélyen a ruha zsebébe süllyesztette, arcát vastag sáljába hajtva az utat figyelte, így védekezve a csípős, esti hideg ellen. Az utca végén balra kanyarodott, és lassú léptekkel átsétált a túloldalra, megállva egy nagy, kovácsoltvas kapu előtt. Bent a sűrű ködben fekete árnyak álltak mozdulatlanul, csak a fehér pára kavargott körülöttük, néhol sárgás fény derengett fel. A férfi elindult feléjük, s ahogy közelebb ért, fekete ruhás, nagykabátos emberek bukkantak fel előtte, kesztyűs kezükben pislákoló mécsest szorongatva. A férfi csatlakozott hozzájuk, és eltűnt a tömegben. Az emberek  bánatos arccal néztek előre, néhány nő arcán fényes könnycsepp ragyogott. Mind egy irányba tekintettek, egy friss, fekete márványból készült sírra. A hideg, sima kövön cirkalmas, arany betűkkel két név állt, egy házaspár neve. Alatta apró betűvel odavésve:

~szerető apa és anya~

A tömeg elején, a sír előtt egy fiatal lány térdelt, kezét ölében nyugtatva, arcát elrejtve a gyászolók elől, mely sűrűn hulló könnyétől volt maszatos. Barna hajába néha belekapott a hideg szél, mintha el akarná ragadni magával, de aztán elült és eltűnt, mintha arra se járt volna.
A tömeg megmozdult, lassan előre lépve egyesével letérdeltek, és a kicsi, piros mécseseket a sírra helyezték, majd visszafordulva eltűntek a fehér felhőben. Hazafelé indultak.
A lány egyedül maradt a sír előtt. Felnézett a márvány táblára, szemében a gyász kioltotta a fényt, a tekintete halott és hideg volt, mint a téli fagy. Összeszorított kezét kinyitotta, amiben egy szál gyűrött, fehér rózsa volt. A lány gyengéd mozdulattal kisimította a hószín virág szirmait és lassan a sírra helyezte. Egyetlen könnycsepp a hóba hullott, ahogy megrázta haját, amiben fehéren csillogtak a hópelyhek. Felállva kesztyűs kezével letörölte a könnyeit és mereven nézett maga elé. Ürességet érzett, igen, fájó, szürke ürességet és magányt, mert nem volt senki, akinek elmondhatná, és a gyász fojtogatón, lassan őrölte fel a lelkét. Sóhajtott, lélegzete gomolygó felhőként lebegett előtte, majd eltűnt, arcára ijesztő árnyékokat varázsolt a mécsesek fénye. Egyedül volt. Egyedül, és az emberek, akik szintén gyászoltak, itt hagyták és elmentek haza, hisz' nekik még volt hova. A családjuk otthon várja őket a kandalló előtt ülve, a fenyőfa és a mézeskalács illata betölti a szobát, és együtt karácsonyoznak, amíg ő egyedül van és küzd a sötétséggel. Megborzongott. A sír felől gonosz hideg érződött, de nem az a fagyos, fehér, téli hideg, hanem fájó, sötét és kegyetlen, körülfogva a lányt. A Halál hidege áradt a sír felől, de ezt is csak ő érezte. Mert ő gyászolt csak igazán, ő tudta, hogy a Halál végig itt volt, figyelte a gyászolókat, elszívva a fájdalmukat, a kétségbeesésüket, mert ez éltette. Fekete köpenyét a sírra terítve várta, hogy a lány fájdalmát is megkaparintsa, de az nem adta. Tudta, hogy itt van, és ellenállt, így a Halál visszatért oda, ahonnan jött, egyedül hagyva őt a sírnál.
A lány mögött egy sötét alak bukkant fel, szeme narancsvörösen villant a sötétben. Óvatosan átkarolta a lányt, haja lángra lobbant, szikrákat vetve ragyogott a sötétben, de a lányt nem égette meg.
- Ki vagy te? - suttogta rekedten a lány, háttranézve, egyenesen bele a tűzszín szempárba.
- A démonod vagyok - zengett fel a mély hang a fejében, majd elillant, furcsa érzést hagyva maga után. A lány szemügyre vette a démont. Fiatal férfi külseje volt, hegyes arcán féloldalas mosoly ült, vékony szájában két apró, hegyes, fehér fog csillant meg. Lángoló haja és két hegyes füle volt, arca bal oldalát furcsa formájú tetoválások díszítették. Leginkább vékony lángokhoz hasonlítottak, a lány nem tudta megállapítani. Ami a legfurcsább volt, a démon természetellenes meleget árasztott, átmelegítve őt ölelésében. A lány karja bizsergett a hirtelen forróságtól, így ellépett tőle. Nem lepődött meg a létezésén, sokkal rémisztőbbet is látott már, például a templom tornyában lakó óriási denevért, aki minden teliholdkor megkongatja a harangot, vagy az erdő szélén néha felbukkanó fekete vérfarkast.
- Miért vagy itt? - kérdezte a démont.
- Mert segítségre szorulsz - jelentette ki az, majd kezét a lány felé nyújtotta, aki közben újra dideregni kezdett, és az eddig nyoma veszett fájdalom újra felszínre tört benne. Tétovázás nélkül lépett vissza a démon ölelésébe, hogy eltűnjön a gyász, és újra érezze a tűz kellemes melegét.
- Feledni szeretnél? - suttogta a démon. - Én megadhatom neked, de akkor örökre össze leszünk kötve...
- Feledni akarok! - vágta rá a lány gondolkodás nélkül, utolsó pillantást vetve szülei sírjára. A démon forró csókot nyomott az arcára, és a lány ellazult a karjában, tekintete egy pillanatra réveteggé vált, majd arany színben felragyogott, hogy utána kihúnyjon, csak a szembogara körül maradt egy vékony arany csík. Haja is meglebbent, arany csillámokat vetett, majd újra barnán a vállára hullott. Homlokán ugyanolyan tetoválás jelent meg, mint a tűzhajú lénynek, és ő már nem volt önmaga. A démon elengedte, és fürkészően tekintett rá.
- Hogy érzed magad?
A lány összerázkódott, mintha elfelejtette volna, hogy a démon még ott van.
- Én... azt hiszem, jól vagyok - kereste a szavakat. - Tökéletesen jól vagyok - ismételte el határozottabban, majd a démonra nézett. - Ki vagy te?
- Caron vagyok - vigyorodott el a démon, lángszín szeme felragyogott. - A démonod.
Megfogta a lány kezét és maga után húzta, egyre beljebb a temetőben. Lassanként belevesztek a ködbe, de a démon tűzben égő hajának fénye sokáig látszott a fehér felhőn át.
A telihold ragyogott az égen, a hó ugyanúgy szállingózott a fák felett, akárcsak pár perccel ezelőtt. Mintha semmi nem történt volna, mintha a démon sosem járt volna a temetőben. De a lányt soha többé nem látták, miután Caron kezét fogva követte őt a temető mélyébe...

3 megjegyzés:

  1. Még mindig... annyira jól sikerült eltalálnod a hangulatát. Megborzongtam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Eegen, ez ahhoz képest, hogy mennyire random, nagyon jól sikerült - és ezt olyan jó érzés tőled visszahallani ^~^

      Törlés
  2. Úú, megvan Caron. Lassan megpróbálom akkor átgondolni azt a kihívást :D amúgy az eleje HP-s beütésű volt, a szentestekor sírban nyugvó szülők és a gyerekük, ez tstszett. Meg amúgy jó gondolat ez a feledés édes vonzalma és a velejáró dolgok, amiket nem biztos, hogy képes megfizetni. Elgondolkodtató. Még mindig love van <3

    VálaszTörlés